Aloha, (avagy vissza tértem és remélem kevésbé utáltok mint eddig) Mindenki♥
Sok mindennel tartozom, főleg magyarázattal és részekkel :) Nos, mint egy páran már biztos tudjátok, vagy ha nem is, akkor most már tudni fogjátok. A blog 50+1 résszel fogja bezárni kapuit, szóval szépen lassan megkezdődik a vissza számlálás. Terveztem, hogy a blog 1. szülinapjára szépen lezárom a történetet, de mivel ez e hónap 18. így nem igen fog össze jönni. De örömötökre, vagy nem, mivel nekem ( hál' Istennek) azt hiszem kimondhatom, hogy vége az évvégi hajtásnak, így megpróbálok egy héten akár több részt is hozni, mint egy :) Remélem ez azért elég jó bocsánat kérő ajánlat :)
Köszönöm a kommenteket, az előző részhez, és elnézést kérek a béna részért, de nem volt kedvem átírni, de mostantól össze szedem magam, és 110%-an itt leszek :)♥
Ölelés, és nagyon nagyon imádlak mind a 115-ötöket :)
***
- Gordon van mobilja ? - kérdeztem hirtelen, megtörve James
Arthur hangját a rádióból. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy az öreg még
ébren van mellettem, de muszáj volt kitalálnom valamit, kell más útnak lenni,
kell valami más megoldás.
- Egy hűséges kis mobiltelefon ez, miért kérnéd ? - kezdett
antipatikus lenni a férfi, de megkellet játszanom magam ahhoz, hogy
manipulálhassam, és az érdekeimet támogassa. A kabátja zsebéből, kotorta elő az
ütött kopott készüléket, majd a markába szorongatta, mint a legféltettebb
kincsét.
- Felszeretnék hívni valakit, csak pár perc lenne -
győzködtem, s próbáltam minél kétségbeesettebben hangzani. Pár percig csak
meredt maga elé, majd engedett a szorításán, és felém fordult.
- Hát... legyen! De ne tartson sokáig, tudja itt az
államokban a csillagokat verdesi a mobilszámla! - morgott, s átadta a fekete
Nokiát. Gyorsan leparkoltam következő pihenőnél a sztráda mellett, s a
mellettünk elsuhanó autók zajától nyomott járdára léptem. Távolodtam egy kicsit
a vörös Mustangtól, majd remegő ujjakkal nyomkodtam be a telefon kemény
gumibevonatos gombjait. A fülemhez emeltem a készüléket, s remegő térdekkel
vártam a megváltó csodát.
- Jó napot, ez Mr.Fosters irodája, miben segíthetek ? -
üdvözölt a monoton, kedves hang.
- Bella! - lihegtem kétségbe esetten. -Bella, de jó, hogy
elértelek titeket, azonnal add apát, kérlek! - hadartam, de Bella nem
kérdezett, csak tette a dolgát, s én egyre magabiztosabban szorongattam a
telefont.
- Kicsim, minden rendben ? - a becézés olyan váratlanul
ütötte meg a fülem, hogy hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Vagy 10 éve nem
szólított így, és én még is repestem az örömtől újra, hogy hallhattam ezt.
- Apa segítened kell, tudom úgy volt, hogy majd hívtok, de
minden rosszabb lett. Segítened kell - fakadtam ki. - Elrontottam, nem tudom
megcsinálni - a pihenőnek kialakított hatalmas parkoló kellős közepén rogytam
össze, és zokogva bámultam magam előtt az össze mosódott tájat. - Azt hittem,
hogy az bőven sok is lesz amit anno rám tuszkoltál, de én édes kevés vagyok
ehhez. Nem vettem figyelembe a következményeket, és félek. Rettentően félek
apa, én nem akarok meghalni - hüppögtem, dadogtam és legfőképpen fulladoztam a
saját könnyeim által. Apa egy mukkot se nyögött vissza, de tudtam, hogy nem
tűnt el, arra még ő se lenne képes. Van szíve, és ezt mindig is tudtam, csak
meg akartam neki mutatni, hogy igen is tudok önálló lenni, és nem kell mindig
fölöttem ülnie ahhoz, hogy lehessek valaki. Mindig hallgattam a hibáimért, az
abba hagyott tanulmányi eredményeimért, és a sport felé küldött
ellenszenvemért. De akkor is ő az aki felnevelt anya halála után, megadott
mindent, csak néha ő se találta a helyét.
- Hol vagy most ? - kérdezte a semmiből, én pedig tovább
szipogva körbe néztem.
- Az Interstate 15 N mellett.
- Maradj ott, 3 óra is minden rendben lesz - ellenkezést nem
tűrő hangon adta az utasítást, én pedig nem akartam vissza kérdezni még is,
hogy gondolja mindezt kivitelezni. Hisz csak én vezetek már vagy egy 2 órája, ő
meg a világ másik feléről akar ide érni 3 óra alatt ? Lehetetlenség. Ez is csak
egy olyan süket ígéret lesz, mint kiskoromban.
- Lehetetlen - suttogtam magam elé, kezemet pedig erőtlenül
engedtem az ölembe.
A parkoló szélén találtam egy kávézót, ahova rögvest
beültem, arra hivatkozva, hogy felkészülök a hosszú útra, és iszok egy erős
kávét. Ez a kávé egy átlagos embernél maximum 20 perc, na nálam már egy és fél
órája tart. A fele már kihűlt, de még mindig volt ugyan ennyi időm, s fogalmam
sem volt, még is hogyan tölthetném el, feltűnés és gyanakvás mentesen.
- Elisabeth, azt hiszem indulnunk kéne - állt fel Gordon, s
tiltakozást nem várva indult el. Nem tudtam mi tévő lehetnék így, felálltam én
is. Az agyamban kattogtak a fogaskerekek, próbáltam hátráltatni, de semmi
esélyem se volt, céltudatosan sétált a kocsi felé.
- Elnézést, még nem fizettek! - kiabált utánunk egy
afroamerikai nő, majd kirontott a pult mögül, és elénk sietett.
- Ó, én buta - nevettem el magam kínosan, a fejemben pedig villanásszerűen
lobbant fel az értelem lángja, s másodpercek alatt hagytam abba a buta libanevetgélést.
- Gordon, megkérhetném, hogy kifizesse, nálam sajnos nincs
pénz! - a legtermészetesebb módón próbáltam előadni a produkciómat, és úgy
gondolom, hogy ezt még a gimiben is megirigyelték volna a drámatagozatosok.
Hisz ugyan már, a zsebemben pihent vagy 50 amerikai dollár, de eszem ágában se
volt ezt más tudatára hozni.
- Nincs magánál pénz? - hitetlenkedett, s kutakodni kezdett
a zsebeimben. Előhalászott pár fémpénzt, majd a nő markába nyomta. Indult volna
kifelé, de a hölgy utánunk pattant.
- Elnézést, de ez nem fedezi a fogyasztásukat.
- Hát, nálam sajnos nincs egy dollár se, így nem lehetne,
hogy találjunk esetleg valami más megoldást? - kérlelő tekintettel vizslattam a
nőt, aki csak ingatta a fejét. - Pincérnőként dolgoztam, van gyakorlatom a
szakmában. Pár óra, és szerintem meg is vagyunk - a mosolyom a fülemig szaladt,
mikor a nő elgondolkozott az ajánlatomon, majd egy nagy sóhaj kíséretében bele
is ment.
Így telt hát az időnk. Míg én szorgosan tettem a dolgom,
addig Gordon az orra alatt morogva hallgatta a rádióból áradó blues zene
maradványait, és becsatlakozott pár idősebb ember társaságához. A kezem
ráncosra ázott a mosógatóban, a lábam pedig kezdett zsibbadni a fel-alá
járkálástól. Gordon türelmetlenül szólalt fel szinte 20 percenként, így a vége
felé már kezdtem feladni minden reményt, és inkább kocsiba ülni, majd
belehajtani valamelyik közeli szakadékba.
A frappáns ötletem, ahogy jött, úgy ment is el, mivel az
épületben hirtelen mindenki egy mélyen bugó hangra lett figyelmes. Először azt
hittem eljöttek az UFO-k, hogy megszabadítsanak a földi élet minden kínjától,
de rá kellett jönnöm, hogy ez csak felesleges képzelgés. A parkolóban szépen
lassan jelent meg egy helikopter, pörgő turbinákkal, és hatalmas port keverve
maga körül. Mindenki az ablakhoz tódult, míg én érdeklődve trappoltam kifelé. A
tömeg nagy része bolondak nézett, miszerint most fogom magam megölni, valaki
szerint az Egyesült Államok elnöke szállt le közénk, hogy meg egyen egy félig
nyers palacsintát. Jó magam egy embert vártam, aki most fontosabb volt még
Obamánál is.
- Apa? - hitetlenkedtem mikor az őszülő öltönyös tiszteletet
parancsoló járású férfi kilépett a kabinból. Az ajtót becsapta maga után, és
szapora léptekkel közelített meg. Ledermedve álltam és vártam minden egyes
méterrel közelebb jövő üveges tekintetű apámat. Arra vártam, hogy leordít, mert
egy épp fontos tárgyalásról rángattam ki, de ehelyett szorosan a karjaiba vont,
és percekig csak szorongattuk egymást.
- Jól vagy? - kérdezte, bennem pedig újra indult a
vérkeringés, testemet pedig elöntötte a belőle áradó, talán már jó pár éve
kialudt szeretet melege.
- Menjünk haza - motyogtam zakójába, s visszanyeltem a
feltörekvő könnyeimet.
- Hé! Azonnal hagyják abba, azt, amit csinálnak! - rontott
ki Gordon az ajtón, apám pedig eltávolodott tőlem. Furcsán nézett rám, mire én
csak a fejemet ráztam és hátat fordítva neki közelítettem meg a felbőszült
vénembert.
- Tessék - nyújtottam a kezébe jó pár dollárt. - Szerezzen
egy taxit, és menjen.
- Nem. Nem. Nem. - Mint aki épp átkozni próbál, egyre
hangosabban üvöltötte bele az arcomba a szócskát, majd egy másodperc leforgása
alatt kapott a pólóm felé, majd azt megmarkolva rángatni kezdett.
- Meg fogunk halni. Mind megfogunk, és ez a te hibád lesz!-
még mindig ordított. Ha nem lett volna rajta a szemüveg, csak úgy tudtam volna
elképzelni az arcát, hogy a szemei vérben forognak.
- Engedjen el - sipítottam, mikor már kezdett nagyon
kényelmetlen lenni a szorításos ráncigálása.
- Megölnek téged - nevetett fel. - Meg fognak ölni, és az én
vérem is a lelkeden szárad, te mocskos kis kur... - egy hangos puffanás. A fülem
sípolni kezd, az emberek sikításai kihallatszanak bentről. Túl gyorsan történik
minden, én pedig teljesen leblokkolok. Apa a kezemnél fogva ránt el az összezuhanó
testtől, egészen a helikopterig, ahol felráncigál. Éles fájdalom szúródik a
lábamba, de nem fordítok rá nagy figyelmet, a testemet teljesen felemészti az
adrenalin. Megfájdul a fejem a zúgástól, amit a szerkezet okoz, és a fülem még
mindig sípolt a durranástól. Apám megtörölgeti egy kendővel a fekete gyilkoló
eszközt, majd a nadrágja és a teste közé szorítja. Felveszi a fülhallgatót, és
én is így teszek. A pilóta már az egekbe
száguld velünk, én pedig látom távolodó alakját a mustangnak, és a vendéglőnek.
Az emberek hangyáknak tűnnek, ahogy körbe rendeződtek a parkolóban. Mindenki a
test körül sündörög, de senki nem tesz komolyan lépést egyelőre.
Kezemet végre a szivárgó mélyedéshez vezetem, ami a vádlimon
helyezkedik el. Egy jó mély, és hosszú vágás égeti a testem, és okoz fájdalmat,
de még mindig nem tartom vészesnek. Szimplán csak az zavar, hogy a vér szinte
már ömlik belőle, elárasztva vele a cipőmet, és a földet is. Apa hátra néz,
majd realizálódik benne a látvány. Idegesen förmed a pilótára aki így egy éles
kanyart vesz, és már is más irányba megyünk.
Nagyon jó, gyorsan kövit
VálaszTörlésWáo... komoly csak ennyit tudok kinyögni:D. ne gondold mekkora sikítás rohamba törtem ki amikor megláttam, hogy van új rész. Imádtam, bár melyiket nem?
VálaszTörlésszomorúan olvasom azt, hogy 50 rész lesz csak. Tervezel még blogot mert nagyon szivesen olvasnám bármilyen irományodat. Remélem a következő részben majd feltűnik a mi kis hős szerelmesünk is. amúgy én kicsit sajnáltam Gordont szegény meghalt:D. nem tudok mit mondani várom akövit!
Oriett
Omg
VálaszTörlésHihetlenül örültem amikor megláttam hogy új rész jött! Sajnos még csak most tudtam elolvasni mert tegnapig osztálykiránduláson voltam.:/
Én csak nagyon nagyon nagyon picit sajnál Gordont.
Mivel folyton csak üvötözött meg minden.
Megleptél azzal amikor Liz apja megjelent.
Már nagyon várom a kövi részt!^^