Az ember mint a szorgos kis hangya - 38.

Aloha, (avagy vissza tértem és remélem kevésbé utáltok mint eddig) Mindenki♥

Sok mindennel tartozom, főleg magyarázattal és részekkel :) Nos, mint egy páran már biztos tudjátok, vagy ha nem is, akkor most már tudni fogjátok. A blog 50+1 résszel fogja bezárni kapuit, szóval szépen lassan megkezdődik a vissza számlálás. Terveztem, hogy a blog 1. szülinapjára szépen lezárom a történetet, de mivel ez e hónap 18. így nem igen fog össze jönni. De örömötökre, vagy nem, mivel nekem ( hál' Istennek) azt hiszem kimondhatom, hogy vége az évvégi hajtásnak, így megpróbálok egy héten akár több részt is hozni, mint egy :) Remélem ez azért elég jó bocsánat kérő ajánlat :)

Köszönöm a kommenteket, az előző részhez, és elnézést kérek a béna részért, de nem volt kedvem átírni, de mostantól össze szedem magam, és 110%-an itt leszek :)♥

Ölelés, és nagyon nagyon imádlak mind a 115-ötöket :)

***

- Gordon van mobilja ? - kérdeztem hirtelen, megtörve James Arthur hangját a rádióból. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy az öreg még ébren van mellettem, de muszáj volt kitalálnom valamit, kell más útnak lenni, kell valami más megoldás.

- Egy hűséges kis mobiltelefon ez, miért kérnéd ? - kezdett antipatikus lenni a férfi, de megkellet játszanom magam ahhoz, hogy manipulálhassam, és az érdekeimet támogassa. A kabátja zsebéből, kotorta elő az ütött kopott készüléket, majd a markába szorongatta, mint a legféltettebb kincsét.

- Felszeretnék hívni valakit, csak pár perc lenne - győzködtem, s próbáltam minél kétségbeesettebben hangzani. Pár percig csak meredt maga elé, majd engedett a szorításán, és felém fordult.

- Hát... legyen! De ne tartson sokáig, tudja itt az államokban a csillagokat verdesi a mobilszámla! - morgott, s átadta a fekete Nokiát. Gyorsan leparkoltam következő pihenőnél a sztráda mellett, s a mellettünk elsuhanó autók zajától nyomott járdára léptem. Távolodtam egy kicsit a vörös Mustangtól, majd remegő ujjakkal nyomkodtam be a telefon kemény gumibevonatos gombjait. A fülemhez emeltem a készüléket, s remegő térdekkel vártam a megváltó csodát.

- Jó napot, ez Mr.Fosters irodája, miben segíthetek ? - üdvözölt a monoton, kedves hang.

- Bella! - lihegtem kétségbe esetten. -Bella, de jó, hogy elértelek titeket, azonnal add apát, kérlek! - hadartam, de Bella nem kérdezett, csak tette a dolgát, s én egyre magabiztosabban szorongattam a telefont.

- Kicsim, minden rendben ? - a becézés olyan váratlanul ütötte meg a fülem, hogy hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Vagy 10 éve nem szólított így, és én még is repestem az örömtől újra, hogy hallhattam ezt.

- Apa segítened kell, tudom úgy volt, hogy majd hívtok, de minden rosszabb lett. Segítened kell - fakadtam ki. - Elrontottam, nem tudom megcsinálni - a pihenőnek kialakított hatalmas parkoló kellős közepén rogytam össze, és zokogva bámultam magam előtt az össze mosódott tájat. - Azt hittem, hogy az bőven sok is lesz amit anno rám tuszkoltál, de én édes kevés vagyok ehhez. Nem vettem figyelembe a következményeket, és félek. Rettentően félek apa, én nem akarok meghalni - hüppögtem, dadogtam és legfőképpen fulladoztam a saját könnyeim által. Apa egy mukkot se nyögött vissza, de tudtam, hogy nem tűnt el, arra még ő se lenne képes. Van szíve, és ezt mindig is tudtam, csak meg akartam neki mutatni, hogy igen is tudok önálló lenni, és nem kell mindig fölöttem ülnie ahhoz, hogy lehessek valaki. Mindig hallgattam a hibáimért, az abba hagyott tanulmányi eredményeimért, és a sport felé küldött ellenszenvemért. De akkor is ő az aki felnevelt anya halála után, megadott mindent, csak néha ő se találta a helyét.

- Hol vagy most ? - kérdezte a semmiből, én pedig tovább szipogva körbe néztem.

- Az Interstate 15 N mellett.

- Maradj ott, 3 óra is minden rendben lesz - ellenkezést nem tűrő hangon adta az utasítást, én pedig nem akartam vissza kérdezni még is, hogy gondolja mindezt kivitelezni. Hisz csak én vezetek már vagy egy 2 órája, ő meg a világ másik feléről akar ide érni 3 óra alatt ? Lehetetlenség. Ez is csak egy olyan süket ígéret lesz, mint kiskoromban.

- Lehetetlen - suttogtam magam elé, kezemet pedig erőtlenül engedtem az ölembe.

A parkoló szélén találtam egy kávézót, ahova rögvest beültem, arra hivatkozva, hogy felkészülök a hosszú útra, és iszok egy erős kávét. Ez a kávé egy átlagos embernél maximum 20 perc, na nálam már egy és fél órája tart. A fele már kihűlt, de még mindig volt ugyan ennyi időm, s fogalmam sem volt, még is hogyan tölthetném el, feltűnés és gyanakvás mentesen.

- Elisabeth, azt hiszem indulnunk kéne - állt fel Gordon, s tiltakozást nem várva indult el. Nem tudtam mi tévő lehetnék így, felálltam én is. Az agyamban kattogtak a fogaskerekek, próbáltam hátráltatni, de semmi esélyem se volt, céltudatosan sétált a kocsi felé.

- Elnézést, még nem fizettek! - kiabált utánunk egy afroamerikai nő, majd kirontott a pult mögül, és elénk sietett.

- Ó, én buta - nevettem el magam kínosan, a fejemben pedig villanásszerűen lobbant fel az értelem lángja, s másodpercek alatt hagytam abba a buta libanevetgélést.

- Gordon, megkérhetném, hogy kifizesse, nálam sajnos nincs pénz! - a legtermészetesebb módón próbáltam előadni a produkciómat, és úgy gondolom, hogy ezt még a gimiben is megirigyelték volna a drámatagozatosok. Hisz ugyan már, a zsebemben pihent vagy 50 amerikai dollár, de eszem ágában se volt ezt más tudatára hozni.

- Nincs magánál pénz? - hitetlenkedett, s kutakodni kezdett a zsebeimben. Előhalászott pár fémpénzt, majd a nő markába nyomta. Indult volna kifelé, de a hölgy utánunk pattant.

- Elnézést, de ez nem fedezi a fogyasztásukat.

- Hát, nálam sajnos nincs egy dollár se, így nem lehetne, hogy találjunk esetleg valami más megoldást? - kérlelő tekintettel vizslattam a nőt, aki csak ingatta a fejét. - Pincérnőként dolgoztam, van gyakorlatom a szakmában. Pár óra, és szerintem meg is vagyunk - a mosolyom a fülemig szaladt, mikor a nő elgondolkozott az ajánlatomon, majd egy nagy sóhaj kíséretében bele is ment.

Így telt hát az időnk. Míg én szorgosan tettem a dolgom, addig Gordon az orra alatt morogva hallgatta a rádióból áradó blues zene maradványait, és becsatlakozott pár idősebb ember társaságához. A kezem ráncosra ázott a mosógatóban, a lábam pedig kezdett zsibbadni a fel-alá járkálástól. Gordon türelmetlenül szólalt fel szinte 20 percenként, így a vége felé már kezdtem feladni minden reményt, és inkább kocsiba ülni, majd belehajtani valamelyik közeli szakadékba.

A frappáns ötletem, ahogy jött, úgy ment is el, mivel az épületben hirtelen mindenki egy mélyen bugó hangra lett figyelmes. Először azt hittem eljöttek az UFO-k, hogy megszabadítsanak a földi élet minden kínjától, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak felesleges képzelgés. A parkolóban szépen lassan jelent meg egy helikopter, pörgő turbinákkal, és hatalmas port keverve maga körül. Mindenki az ablakhoz tódult, míg én érdeklődve trappoltam kifelé. A tömeg nagy része bolondak nézett, miszerint most fogom magam megölni, valaki szerint az Egyesült Államok elnöke szállt le közénk, hogy meg egyen egy félig nyers palacsintát. Jó magam egy embert vártam, aki most fontosabb volt még Obamánál is.

- Apa? - hitetlenkedtem mikor az őszülő öltönyös tiszteletet parancsoló járású férfi kilépett a kabinból. Az ajtót becsapta maga után, és szapora léptekkel közelített meg. Ledermedve álltam és vártam minden egyes méterrel közelebb jövő üveges tekintetű apámat. Arra vártam, hogy leordít, mert egy épp fontos tárgyalásról rángattam ki, de ehelyett szorosan a karjaiba vont, és percekig csak szorongattuk egymást.

- Jól vagy? - kérdezte, bennem pedig újra indult a vérkeringés, testemet pedig elöntötte a belőle áradó, talán már jó pár éve kialudt szeretet melege.

- Menjünk haza - motyogtam zakójába, s visszanyeltem a feltörekvő könnyeimet.

- Hé! Azonnal hagyják abba, azt, amit csinálnak! - rontott ki Gordon az ajtón, apám pedig eltávolodott tőlem. Furcsán nézett rám, mire én csak a fejemet ráztam és hátat fordítva neki közelítettem meg a felbőszült vénembert.

- Tessék - nyújtottam a kezébe jó pár dollárt. - Szerezzen egy taxit, és menjen.

- Nem. Nem. Nem. - Mint aki épp átkozni próbál, egyre hangosabban üvöltötte bele az arcomba a szócskát, majd egy másodperc leforgása alatt kapott a pólóm felé, majd azt megmarkolva rángatni kezdett.

- Meg fogunk halni. Mind megfogunk, és ez a te hibád lesz!- még mindig ordított. Ha nem lett volna rajta a szemüveg, csak úgy tudtam volna elképzelni az arcát, hogy a szemei vérben forognak.

- Engedjen el - sipítottam, mikor már kezdett nagyon kényelmetlen lenni a szorításos ráncigálása.

- Megölnek téged - nevetett fel. - Meg fognak ölni, és az én vérem is a lelkeden szárad, te mocskos kis kur... - egy hangos puffanás. A fülem sípolni kezd, az emberek sikításai kihallatszanak bentről. Túl gyorsan történik minden, én pedig teljesen leblokkolok. Apa a kezemnél fogva ránt el az összezuhanó testtől, egészen a helikopterig, ahol felráncigál. Éles fájdalom szúródik a lábamba, de nem fordítok rá nagy figyelmet, a testemet teljesen felemészti az adrenalin. Megfájdul a fejem a zúgástól, amit a szerkezet okoz, és a fülem még mindig sípolt a durranástól. Apám megtörölgeti egy kendővel a fekete gyilkoló eszközt, majd a nadrágja és a teste közé szorítja. Felveszi a fülhallgatót, és én is így teszek.  A pilóta már az egekbe száguld velünk, én pedig látom távolodó alakját a mustangnak, és a vendéglőnek. Az emberek hangyáknak tűnnek, ahogy körbe rendeződtek a parkolóban. Mindenki a test körül sündörög, de senki nem tesz komolyan lépést egyelőre.

Kezemet végre a szivárgó mélyedéshez vezetem, ami a vádlimon helyezkedik el. Egy jó mély, és hosszú vágás égeti a testem, és okoz fájdalmat, de még mindig nem tartom vészesnek. Szimplán csak az zavar, hogy a vér szinte már ömlik belőle, elárasztva vele a cipőmet, és a földet is. Apa hátra néz, majd realizálódik benne a látvány. Idegesen förmed a pilótára aki így egy éles kanyart vesz, és már is más irányba megyünk.