03 augusztus, 2015

Már nem az én gondom - 42.

Helló Mindenki,

Nem mondok semmit, igazából 1) mert úgy se jelentene semmit, 2) akit meg érdekel az úgy is tudja, hogy mi történt. Ha még se akkor megsúgom, nem épp úgy alakultak a dolgok ahogy az normális lenne, sőt most se épp :) Tudjátok milyen az ha nincs Wifi itthon. 
Remélem a rész azért kicsit kárpotól mindenkit. Pár fejezet és elköszönünk egymástól, de igazából sose fogom tudni meghálálni a rengeteg támogatást amit tőletek kapok :) Azt, hogy felíratkoztok, pipáltok, sőt hogy egyáltalán megnyitjátok az oldalt. 
Többet jelent bármi másnál ♥
***
Köszönöm Oriettnek, hogy mindig ír véleményt :)♥ A mostanit is nagyon köszönöm ♥
És köszönöm Caroline-nak is, hogy megtisztelt a véleményével ♥

( Köszönöm a képet Éder Annamarinak ♥)

Biztos vagyok benne, hogy minden ember átesik az élete nagy vízválasztóján. Ez az a hegység, vagy vizes rész – kinek mi – amitől kezdve már nem azt mondom, hogy a napjaim, hanem az életem. Az a perc, amitől kezdve rádöbbensz, hogyha nem hozod egyenesbe az autód, akkor nekicsapódsz a szalag korlátnak, és várhatsz, míg egy segítőkész lélek, aki ritkán jön, nem pakol vissza az útra. De ezek után, még helyre kell hoznod a járgányod, és magadat is. Így persze kétszer annyi időbe, és fájdalomba kerül minden. Szóval, inkább markolom fehéredésig az autókormányt, mint hogy lesodródjak a sztrádáról.
A napok úgy teltek, hogy észre se vettem. A heteket hónapok, a hónapokat pedig még több elvesztegetett idő követte. Én így hívtam, apám pedig regenerálódásnak. Minden volt, csak épp pihentető nem. Vagy is az is lehetett volna, ha nem épp száz másik dolgon járt volna az agyam, és sajnos ebből 99 Harry volt.
A remegésem ritkán köszönt vissza, és a rémálmok is csak futólagosak voltak. Rájöttem, hogy valószínűleg Harold már rég megtalálta az ideális feleségjelöltet, vagy ismét újra összejött Mercedesszel, és azt próbálják eldönteni melyik luxus villa, lenne kedvezőbb az életszínvonalukhoz.
Megpróbáltam az egészet úgy felfogni, mint egy rosszul megválasztott cipőt,ami ha kicsi, vagy esetleg megsebzett – akár a szívem, haha milyen hasonlat-  akkor csak visszaviszem, és soha többet nem köszön vissza az utcán. Undorodtam magamtól, akárhányszor csak eszembe jutott ez az elmélet, de a próbálkozásaim úgy is mindig zsákutcába futottak.  És ez olyan reálisan nevetségesnek hangozott, mármint hogy ennek is vége van, és az élet megy tovább.
Pár hónap után, jó pár átbulizott estét, és kifeküdt délutánokat magam mögött tudva, egyszer csak jött egy hideg zuhany, és onnantól kezdve más lett minden.
Reggel pontban kilenc órakor csörgött a telefonom, amit az illuminált állapotomban, inkább kívántam a pokolba, mint sem a szobámba. A fejemre húztam a takaróm, de fülsüketítő csörgés, még így is kínzóan hangosnak hallatszódott. Morgolódva hajítottam el az ideiglenes menedékem tárgyát, és émelyegve kószáltam el a táskámig, amiben a telefon pihent. Úgy nézhettem ki, mint egy Walking Deades statiszta aki nem tud kiesni a szerepéből, és még otthon a négy fal között is azt hiszi, hogy emberhúson élő halott, és úgy mozog mintha a teste kocsonyából lenne. Miután belerúgtam az ágyam lábába, egy elég kacifántosra sikeredett káromkodás hagyta el a szám, és utam végéül hasra esve egy halom ruhán, amit este hagytam elő, megérkeztem egy 10 centinyire a táskámhoz. Kiöntöttem mindent belőle a padlóra, majd a fülemhez emeltem a készüléket, amit úgy vettem fel, hogy még az illető nevét se vettem figyelembe, ha egyáltalán tartozott hozzá név.  Olyan voltam, mint egy erősen másnapos, éppen a kilengő korszakát élő tini lány, és ennek az állításnak csak az első fele volt igaz.
- Háló ? – hörögtem bele, majd a homlokomat a hideg padlózatnak nyomtam.
- Jó napot kívánok, Amanda Kwenbaurger vagyok, ön Kira …
- Mi történt? – vágtam közbe, meg se várva a nő monológját.
- Azt hiszem hölgyem, hogy rossz hírt kell közölnöm! Kirát holtan találták a lakásán, és mivel ön az egyetlen hozzá tartozó, így azt mondták önnek szóljak.
- Meghalt ? – kérdeztem vissza azonnal, és közben feltápászkodtam a földről.
- Igen. Tegnap délután négy óra tizenhét perckor találták meg a lakása konyhájában, még számomra ismeretlen körülmények között. Tudnánk valamikor személyesen beszélni?
- Jézusom – suttogtam magam elé, miközben éreztem, hogy a szemeimet elöntik a könnyek. – Hogyan történhetett ez? Ki tette ?
- Hölgyem, kérem nyugodjon meg, és figyeljen rám. Úgy tudom, hogy semmi gyilkosságra utaló jel nem volt, így feltehetőleg valamilyen betegség miatt történhetett. Tud ön erről bármit is ?
- Kirának betegsége ? Kizárt.
- Rendben, akkor ha megoldható, a napokban megkellene jelennie a londoni rendőrkapitányságon, és átvenni az ékszereket, és egyéb iratokat, amiket a hölgynél találtunk.
- Öhm, persze, rendben, ott leszek – makogtam össze vissza, majd elköszöntünk egymástól, és leraktam a telefont.
Üveges tekintettel bámultam magam elé, miközben folyamatosan raktam magamban össze a darabokat. Meghalt. Elvesztettem őt is. Minden porcikám most ott akart mellette lenni, és addig ölelni, míg el nem zsibbad minden végtagom, amivel görcsösen szorongatom. Ott akartam lenni, hogy még utoljára lássam azt a csodálatos arcát, amiről mindig sugárzott a mosoly, és a féktelen boldogság.
Nem folyt több könnycsepp végig az arcomon, csak felöltöztem, és elkészültem a reggelihez. Érzéketlenné váltam a külvilág felé, egyenesen az asztalhoz sétáltam, vettem a rántottából egy keveset, majd lassan bekanalaztam, és már mentem is vissza a szobámba. Apám nem volt jelen, így nem kényszerültem társalgásra, és más se kérdezgetett a kedvem felől. Egy sporttáskát halásztam ki a szekrényem aljából, majd minden szükséges dolgot csak úgy beledobáltam. Váltás ruhát, tisztálkodó szereket, és egy meleg pulcsit. Mivel kezd beköszönni a tél eleje, így kénytelen vagyok felkészülni az ott lévő hidegre. Mivel Spanyolországban a tél, olyan mint egy hűvösebb nyári nap, nem kell aggódni a ruházat miatt. A cipzárt erősen rántottam a helyére, és a napszemüvegemet a fejemre toltam. Úgy léptem ki a napfényes utcára mint egy katona, aki a hadba készül. Erős szél kapott a hajamba, ami hűvös fuvallatával kicsit lecsillapította a bennem tomboló tüzet.  Beszálltam a bordó Mazdába, s már csak a kocsiból üzentem apámnak.
„ Van egy kis dolgom. Pár nap és itthon vagyok. L x”
A motor felbőgött, én pedig a gázra léptem. A sebesség korlátokat feszegetve tettem meg a félórás utat a reptér és a házunk között. Azt gondolná az ember, hogy minden rosszat, végre valami jó követ. Ezt hívják hullámvasútnak, hiszen minden mély gyorsulás után, egy fantasztikus résznek kellene jönnie, lehet ez egy magaslatban lévő kanyar, vagy egy égbeszökő hurok. Bármi ami nem a mélyben van. És ez sajnos az életre is elmondható. Sok év elteltével ezek a hullámvasutazások egyre sűrűbbek lesznek, és lassan már csak arra ébredsz, hogy nem törődsz vele mikor vagy mélyen, és mikor repülsz a magasba, csak kapaszkodsz nehogy kizuhanj. Persze megpróbálhatod irányítani, de ez is csak kis próbálkozások egy hatalmas gép ellen. Jó magam eddig úgy élte az életét, hogy mindegy volt mi történik, csak had szabadulhassak el otthonról. Mindegy volt, hogy utána megélek e a fizetésemből, vagy egyáltalán lesz e állásom, csak el akartam szabadulni onnan. Minden porcikám bizsergett az első pár hétben mikor már egyedül laktam. Nem szólt rám senki ha délben keltem, vagy ha ott hagytam a mosogatóba a tányért, sőt a legjobb azt volt, hogy nem járt senki a kezem alá, mint apámnál a szobalányok. Minden túl tökéletes volt, és nem számoltam a napokat, csak úgy telt az idő.
Szerencse, hogy időben kapcsoltam mivel épp, hogy elértem az egészkor induló repülőt. Villámsebességgel vettem meg a jegyem, és a csomagomat poggyászként vihettem fel. Hál’ istennek nem volt nehéz, és a méreteknek is megfelelt, így elkerültem a fölösleges hajkurászást majd a londoni terminálban. Az ember tömeg kisebb része megindult, és mint a csordogáló kis patak, az emberek úgy szivárogtak be a hosszú folyosóra, a csekkoló kapu után.  A telefonomat mélyen elsüllyesztettem a táskám aljába, és csak leszálláskor voltam hajlandó újból készhez venni. A rövidke repülő út pont elég volt arra, hogy mély álomba szenderülve arról ábrándozzak, milyen szép is volt a múlt. Persze, most minden optimista ember mormolja a mantráit, és a szuper idézeteit, de igen : van olyan ember aki szeret a múltban élni. Még ha ezzel saját magát is sebzi, újra meg újra. Nem baj, engem nem zavar. Lassan már úgy sincs rajtam hely, ahova egy újabb tapasz kerülhetne, így egy újabb feltéphető rész se lesz.
A leszállást követően lassú léptekkel tettem meg a távot, ami a metróig vezetett. Ismerem ezt a helyett, és nem akarok nagyzoló turistának tűnni, aki taxival teszi meg azt a csöpp távot, ami a hoteljáig szól, nálam ez a lakásomat jelenti. Hiszen ha már az ember nyaralni megy, vagy csak felfedezni egy új országot és / vagy egy új várost, akkor nem az a normális ha mindenhova leginkább gyalogszerrel teszi ezt ? Hisz az autóból csak elsuhanni látod a nagy dolgokat, pedig a kicsik amik igazán fontosak. Persze London pont egy olyan város, ahol az óriás épületeken át, a Tower Bridge, és a London Eye, mind-mind hatalmas épületek. De jó magam mindig is a kis eldugott, kávézók, vagy épp cukrászdák miatt volt oda. Azokért a helyekért, amik megmutatták a város hagyomány őrző oldalát. Mint másoknál a hamburger vált szimbólummá, megint máshol a gulyás, és szintúgy arrébb a susi, vagy a rizs. Mindenkinek megvan a maga keresztje, vagy bélyege.  Itt is voltak olyan ételek, vagy italok amik miatt érdemes volt kijárni az utcára, és itt nem csak a fish and chips, vagy a tea amiről beszélek, hisz mindenkinek ez az első kettő gondolata. Vannak más csodák is, csak venni kell a fáradtságot, hogy felfedezzük őket.
Ahogy a tömeggel suhantam a föld alatt, elfogott az a bizonyos otthon vagyok érzés, pedig ez nem volt elmondható. Egyrészt mert egy heringkonzervhez hasonló módón voltam össze zsúfolva több emberrel, akik ismeretlenek voltak számomra. És London csak azért mondható az otthonomnak, mert itt éltem pár évet. Nem tudom miért gondoltam ezt, vagy épp miért éreztem, de jó volt. Végre valahára, valami olyan is mozgolódott bennem ami nem negatív, vagy épp fájdalmas volt. Melegséggel töltött el ahogy az ismerős utcát vissza köszöntek, és nyugalmat sugárzott a park, vagy egy kellemes étterem. Minden olyan átlagos, és békés volt. Hiányzott már ez.
Végig sétáltam a macskaköves úton, majd a táskámból előhalásztam a rég nem látott kulcscsomót , és szélesre tártam a bérház ajtaját. Felbattyogtam cuccostól a megfelelő emeltre, és végül a lakásom belső terébe találtam magam.
Semmi se mozdult el a helyéről, és olyan volt mintha el se mentem volna. A levegő hideg volt, és egy kicsit nyirkos is, ezt betudtam a sok eső miatt, és annak, hogy valószínűleg volt néhány csőtörés, és pár beázás, ez magyarázza a penész szagot, és azt, hogy a fürdőszobában állt a víz.
Nem értettem miért volt így elhanyagolva a lakás, hisz Kira a szavát adta, hogy oda figyel majd az ilyenekre, és nem hagyja, hogy laktanya legyen a lakásomból. Amint beléptem a szobámba, furcsa érzés kerített hatalmába. Valami hiányzott. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi, de éreztem, hogy nem kerek az egész. Körbe néztem, átfutottam mindent alaposan, de nem jutottam fontos észrevételre, így feladtam, és a bőröndjeimet az ágy mellé döntve, késznek nyilvánítottam a kipakolást.

Egy alapos alvás után, össze szedtem magam, és útnak indult délután 4 óra tájékán. Mivel a város mindig is mozgolódott, leginkább a turistáktól, így nem is csodálkoztam, hogy hosszú sor kanyarodott ki a kedvenc kávéházam ajtaján. Az emberek egyszerűen megérzik, hogy mi a jó. És ez a hely egyszerűen fantasztikus volt. Nem csak azért, mert kedvesek, és segítőkészek voltak, hanem mert olyan finom italokat ihattál, amit talán a legnagyobb Starbucksban se. És én mint a világ talán legnagyobb kávé mániákusa, ezt büszkén kijelentheti. Türelmesen álltam be a sorba, hisz nem siettem sehova. Egy idő után leadtam a rendelésem, és helyett foglaltam. A telefonomat előhalásztam majd mint talán minden velem egykorú az internet széles terében repültem, és minden olyan tudásra szert tettem, aminek semmi hasznát nem fogom venni. De azért jó volt látni, hogy egy volt iskolás barátom épp gyermeket vár vagy, hogy valaki a Bahamákon nyaral. Mindenkinek jól telik az ideje, és most már talán én is haladhatok előre.
- Elisabeth? –hallottam meg egy hitetlenkedő hangot, mire felkaptam a fejem. Széles mosoly terült el az arcomon, ahogy az idős, kör alakú szemüveget viselő nő, felém sétál, kendővel a hajában.
- Mrs. Hams – üdvözöltem, majd felálltam, hogy kitárt karjaiba boruljak. Viszonoztam az ölelést, és mosolyogva huppantam vissza a helyemre.
- Jaj, mi van veled ? Eltűntél, mint James papa nyugdíja, a pálinka fesztiválon – mindkettőnk arcát széles mosoly teríti be, és el se hiszem, hogy újra látom őt. Mesélni kezd minden féle dologról, ami őket érte az elmúlt hónapokban, és közben megkapom az extra ütős tejeskávémat is, egy kis fahéjas málna sziruppal. Igen. Ez Mr. és Mrs. Hams kávéháza, ahol csak a képzelet, és az ízlés szab határt.
Egy idő után már mennem kellene, hiszen van egy kis elintézni valóm, viszont muszáj feltennem azt a bizonyos kérdést, hisz Erica annyira bőbeszédű, és boldog, hogy nehezemre esik nem felhívni a figyelmét, hogy egy igen közeli barátja már nincs velünk.
- Had kérdezzek valamit – nyelek egyet, majd nyelvemmel benedvesítem a kiszáradt szám – Tud valamit Kiráról? Mármint, rég nem jártam itthon és… tudja, kimaradtak dolgok.
- Ó, drágám. Nem igazán. Egy ideig még benézet hozzánk, aztán mint aki teljesen kifordult volna önmagából. Leszegett fejjel járkált, nem beszélt senkivel, és még csak hozzánk se tért be.  Furcsán viselkedett, a házban mindenki róla susmogott. De semmi konkrétat nem sikerült elkapnom, csak, hogy baja került, és nem tud kimászni belőle.
- Az az igazság, hogy Kira már nincs velünk…
- Hogy érted ezt Kedvesem ? – a ráncok össze szaladtak a homlokán, majd miután nem válaszoltam, ijedt arc kifejezésre váltott. - Ó, édes Istenem, hát, hogy történhetett ilyen szörnyűség, ó kis fiatal lelkem.
Össze szorult a gyomrom a szavak hallatán, de az időnek hála, megedződtem, és nem ejtettem egy kósza könnycseppet se. Nem itt mindenki előtt.
- Mrs. Hams, kérem - felálltam, mire a nő arca még rosszabbra torzult. - Mennem kell, de ígérem még benézek. Van még mesélni valóm.
- Na de Lisám - ő is felállt, majd mellém sietett, és a karom megragadásával próbált maradásra bírni. - Kérlek, egy kicsit maradj még.
- Nem lehet, tényleg. Majd vissza jövök, ígérem - kiszakítottam a nő fogásából a felső karom, majd kirontottam a kávézóból. Az eső durva cseppekben koppant az aszfalton, így a ruhám teljesen átázott mire az őrsre értem. Lábaimmal csak céltudatosan mentem előre, és nem foglalkoztam azzal mekkora, vagy épp milyen pocsolyába lépek bele. Egyiket a másik után. Közben pedig egy mondatot mantráztam belül : erős vagy. Harry megtanított arra, hogyan boldogulj egyedül, és hogy a gondjaidat csak te tudod irányítani. Az élet megy tovább, neked pedig felszegett fejjel csak tűrnöd kell, és ennyi.
Ahogy beléptem a lengő ajtón, a gyér fénytől megvilágított előtérbe, úgy nézhettem ki mint egy csapzott kutya. Legbelül talán így is éreztem magam. Az afroamerikai nő, aki a sötétbarna tölgyfa asztal mögött, unott fejjel bámulta a számítógép képernyőjét, egy másodperce rám sandított, de mint aki nem is vesz rólam tudomást, tovább kattintgat az egérrel.  Közelebb merészkedek a bútorhoz, és ezzel együtt a nőhöz is.
- Elnézést hölgyem, Amanda Kwenbaurgert keresem! – hangom, mint egy kisiskolásé, olyan halk, és ha akarnék se tudnék bátrabban megszólalni. Kicsit megviselt az idő, az egyszer biztos.
- 102 szoba – biccent a fejével az irányba, de még csak rám se néz. Bólintok, inkább magamnak mint neki, majd elindulok a jelzet irányba. A borús idő miatt, hamarabb kezdett sötétedni a megszokottnál, és erre még rátett, az hogy tél elejét írunk.  Nem vártam útvesztőt, vagy egy komolyabb labirintust, de megerőltető volt, úgy elsétálni mások mellett, hogy azok úgy néznek rád mint egy elmebetegre. Bár valószínűleg nem nagyon sétálgatott erre, utcai ruhában olyan ember akinek nem volt bilincs a kezén. Miután megkérdeztem egy fiatal lányt, aki kezdőként lehetett itt, mert ahogy megszólítottam már rántotta volna elő a gázsprayt, simán eltaláltam a 102-es irodáig. Elég keményen kopogtam be, majd miután megkaptam az engedélyt, be is nyitottam.
Egy szőkés barna, szemüveges, szelíd tekintetű 30-as nő mosolygott rám, és azonnal felállt ahogy beléptem a szobába. Közelebb sétáltam hozzá, majd a kezemet nyújtottam, és illedelmesen bemutatkoztunk egymásnak. Ami ezután következett, az nem volt a terveim között.
- Üljön le kérem – intett a mögöttem lévő székre, én pedig feszengve helyet foglaltam. Megköszörülte a torkát, és elővett egy nagyköteg papírokból álló dossziét.  – Ugye tegezhetjük egymást ?
- Persze – bólintottam, és egy kicsit engedett a tartásom. Bár még mindig tördeltem az ujjaimat, és a lábrázás is megvolt, de legalább a beszélgetést, nem lesz annyira tárgyilagos, hisz mindenki tudja miért vagyok itt.
- Hát akkor rátérhetünk azért amiért ide hívtam ..
- Kira – szakítottam félbe.
- Nem egészen – zavarában felnevetett, és kinyitotta a sötétkék bőr irattartót. – Van egy ajánlatom.
- Hogyan ? - értetlenkedve bámultam a nőt, akinek a szemében céltudatosság és ellenkezést nem tűrő jellem csillant fel.
- Esetleg hallgasson végig! – csattant fel, mire összerezzenve meghúztam magam a széken. Olyan érzés volt, mikor Carlos ordibált velem, és ez a dejavu érzés nem a jók közé tartozott. Sőt egyenesen rettegni kezdtem a nőtől, és kevés kellett ahhoz, hogy egy pár szem nyugtatóért nyúljak a táskámba.
- Szóval, mint már mondtam, van egy ajánlatom – mosoly szélesedett újra az arcán, én pedig egy amolyan gonosz, mostohát tudtam elképzelni, aki inkább cserélne el egy Gucci táskáért, mint, fordítva.
- Elnézést, de én nem ezért jöttem – már épp készültem felállni, mikor valaki mögém lépett. Erős keze a vállamba mart, majd vissza tolt a székre.
- Tedd meg az utolsó lépést, és örökre szabad vagy – suttogta a fülembe, bennem pedig a vér is megállt egy percre. Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, és tudtam mi fog következni : köpnöm kell. Ahogy azt a felsőbb helyen mondják, az az ember aki áruló lesz, nem marad élve túl sokáig. Nekem pedig elkövetkezett az időm. Bekellet vallanom mindent, az első perctől kezdve, az utolsó másodpercig. És nem hagyhattam ki semmit, mert úgy már ferdült volna a sztori. Tudtam, hogy egyszer eljön ez az idő, de talán legbelül mindig reménykedtem benne, hogy a sírig vihetem ezt a titkot.  Nem foglalkoztam vele, honnan tudták meg, mivel elég sok olyan dolog történt, ami elég nagy port kavarhatott. Mint például a hajóról való kiugrásom. A hétköznapi embereknek csak egy újabb tragédia, vagy polgárpukkasztásnak tűnő dolog volt, amit az esti híradóban leadtak, de másnap már senki sem beszélt róla. Hisz nem volt jelentés arról, hogy találtak egy halott testet, vagy, hogy bárki is megsérült volna, ezek után pedig nem tűnik olyan fontosnak.
A nő folyamatosan írt valamit, és helyeselve bólogatott, mintha tudta volna hogy mit mondok, és csak megerősítette azt amit fecsegek. A férfi mögöttem olyan volt mint egy szellem, hol éreztem a jelenlétét, hol pedig eltűnt akár a kámfor, de látni nem láttam.
Beszéltem a hajóról, Carlosról, Harryről és a kapcsolatunkról. A pénzről, és hogy bele vontuk a rendőrséget is. Elmondtam, hogy ekkor ismertem meg Niall, Zaynt, és a többieket. Liamet, aki megpróbált segíteni, és, hogy Floyd-ot a szemem láttára lőtték le. Az összes megismert maffia tagról, főnökről, és kisebb pozícióban lévő emberről.  Még a múltamból tanult dolgokat is belevettem. Úgy ontottam magamból a szót, hogy észre se vettem, de a nő már nem is írt a füzetébe, csak csendben figyelt. A körülöttem lévő zajok elhalkulta, a kintről beszűrődő utca is csendesebben morajlott. Az eső nem verte olyan vadul az ablaküveget, és a felettünk lógó lámpa is kezdett gyérebben világítani. Minden olyan volt, mintha a szavaimon csüngene, mindenki tudni akarta.
- És akkor most egyedül van ?
- Igen, lassan már fél éve semmit nem tudok róluk. Egy darabig próbáltam felkeresni Harryt, de az apám ellenezte.
- Ugye tudja, hogy azok után amiket elmondott, lehet, hogy bírósági tárgyaláson kell részt vennie ? És, hogy az apja beleavatkozását, nem nézhetjük el …- mintha egy kis megbánás lett volna a hangjában.
- Már nem érdekel.
- Sajnálom, hogy ezeket át kellett élnie…- félbeszakítottam.
- Így, hogy már mindent elmondtam amit akart… beszélhetnénk Kiráról ?
Meglepett volt. A felbátorodásom, annak köszönhettem, hogy úgy éreztem magam, mintha az a hatalmas kő, ami eddig a hátamat nyomta, ezzel terhelve engem is,és minden mást ami  körülöttem van, most csak egy szempillantás alatt eltűnt. Így, hogy elmondtam mindent, már úgy éreztem, ez nem az én gondom többé. Nem érdekelt mi lesz Vele, az apámmal, vagy épp Carlos-szal. Mindent akartam, és egyszerre semmit. Békét, még is inkább háborút. Szabadságot és börtönt, igazságot egy kis gazsággal.
- Biztos benne ?
- Mondja el mivan Kirával! – förmedtem rá, mire felállt és elém dobott egy köteg, össze tűzött papírt.
- A lány szívrohamot kapott, és már nem tudták megmenteni. Ez a jelentés, ha akarja, vigye olvasgassa. A St. Monica kórházba vitték.
- Remélem boldogul az információkkal! – felálltam, majd kisétáltam a szobából, magam mögött hagyva a zavarodott nőt. Végig mentem a folyosón, majd elviharzottam a nő mellett, aki még mindig ugyan azt csinálta, mint órákkal ezelőtt. Menet közben az asztalára dobtam a nekem szánt papírokat, és egy gúnyos mosoly keretében, intettem neki.
Kilépve az utcára, a hatalmas zivatar fogadott. Az eső mint egy függöny úgy terített el mindent, és pár méternél tovább nem lehetett többet látni. Az ég felé fordítottam a fejem, és hagytam hogy lemosson minden keserűséget róla. Ajkamba harapva, lehunyt szemmel élveztem ahogy a hideg esőcseppek végig gurulnak a bőrömön.
Vége. Tudtam, hogy most már bármi is történt, vége van. Innentől kezdve nem az én gondom, sőt ha az enyém is lenne, a múlton már nem változtathatok, a jövőmben pedig nem szerepel.

2 megjegyzés:

  1. Drága egyetlen Ty P.
    El sem hiszed mennyire örültem az új résznek. Nagyszerű lett, de fel teszem azt a kérdést, hogy mikor nem? Még mindig ámulok és bámulok amikor a soraidat olvasom. Csodásan fogalmazol és akár egy Írónő úgy játszol a szavakkal. Sok blogot olvasok és néha nagyon unalmasnak találom a sok leírást, de ez az egyik olyan blog, ahol nem éppen fordítva itt annyira imádom! Azok a hasonlatok amiket írsz komolyan egy hatalmas WOW! Akár mit is írok a lényege az, hogy imádom!
    A részről: Sajnálom List és ez így olyan igazságtalan nem akarom, hogy Harry továbblépjen ez így nem lenne jó! Kérlek téged szépen találkozzanak és jöjjenek össze Harry vegye feleségül List és ajándékozz meg minket sok kicsi Liszel és Harryvel. És nem viccelek.
    Így a vége felé kezd az a keserű íz megjelenni a számban. Nem én nem akarom, hogy ennek vége legyen ez a kedvencem és olyan furcsa lenne a blog nélkül. Hiányozna. De ne beszéljünk a végéről mert nem nagyon akarok arra gondolni. Remélem ez nem az utolsó blogod és, hogy ha ennek vége lesz meglepsz minket egy másikkal, mert nagyon szeretnék tőled még sok-sok történetet olvasni.
    Jól van nem untatlak tovább hogy is szokás mondani így végén? Kérlek siess a kövivel:D mert szörnyen várom. Imádtam te nő!
    Puszil is ölel Oriett!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Ty P.! :))))
    Juhuuuu végre új rész. Én már nem tudom elhinni hogy ilyen csodalatosan fogalmazol.Esküszöm minden nap megnéztem hogy van e új rész kb. 2 napja nem jöttem fel megnézni mert nem találtam az elozmenyskben a blogot XD. De most végre meg van megint:D
    Bevallom ez a rész nem tartozik a kedvencem közé.. nem úgy értem hogy nem lett jo mert nem tudom kifogasolni csak... arghhh xdd ezt nem bírom megfogalmazni😂
    Várom már a kovetkezot^^
    Nagyon ügyes vagy ♡♡:Caroline xx.

    VálaszTörlés