Minden ami végzet velem - 43.

Hi Everybody, 

Today its my Birthday ♥ Öregszem de nagyon, haha :) Furcsa az egész, mert tavaly is túlestünk már ezen, hisz rég írtam már a történetet, mikor már szülinapom volt :) 

Hát ma pont úgy jött ki, hogy erre a napra esett az utolsónak szánt részem :) Bár ha nagyon akarjátok, nagyon szívesen írok egy epilógust is, hiszen Harry és Lisa jövőképe csak abban derülne ki, és hát ugye bár HAPPY END-et ígértem, és szerintem ez annak sikerült :) Bár ha még a kezembe adjátok a epilógust, ki tudja mi sül ki belőle ;) 

Nagyon hálás vagyok mindenért, és köszönöm annak a csodálatos két lánynak aki kommentelt, és annak az egy emberkének is akinek Nem tetszett a rész, de nem írta le miért :)

Szóóóval ha szeretnétek prológust, és egyéb jó dolgokat, akkor tessék kommentelni hisz ez az utolsó részem, tessék leírni milyen volt a sztori egészben, hogy tetszett, és mit szeretettek volna másképp ♥

Az utolsó hét Hercegnője : Oriett 

Drága egyetlen Ty P.

El sem hiszed mennyire örültem az új résznek. Nagyszerű lett, de fel teszem azt a kérdést, hogy mikor nem? Még mindig ámulok és bámulok amikor a soraidat olvasom. Csodásan fogalmazol és akár egy Írónő úgy játszol a szavakkal. Sok blogot olvasok és néha nagyon unalmasnak találom a sok leírást, de ez az egyik olyan blog, ahol nem éppen fordítva itt annyira imádom! Azok a hasonlatok amiket írsz komolyan egy hatalmas WOW! Akár mit is írok a lényege az, hogy imádom! 

A részről: Sajnálom List és ez így olyan igazságtalan nem akarom, hogy Harry továbblépjen ez így nem lenne jó! Kérlek téged szépen találkozzanak és jöjjenek össze Harry vegye feleségül List és ajándékozz meg minket sok kicsi Liszel és Harryvel. És nem viccelek. 

Így a vége felé kezd az a keserű íz megjelenni a számban. Nem én nem akarom, hogy ennek vége legyen ez a kedvencem és olyan furcsa lenne a blog nélkül. Hiányozna. De ne beszéljünk a végéről mert nem nagyon akarok arra gondolni. Remélem ez nem az utolsó blogod és, hogy ha ennek vége lesz meglepsz minket egy másikkal, mert nagyon szeretnék tőled még sok-sok történetet olvasni. 

Jól van nem untatlak tovább hogy is szokás mondani így végén? Kérlek siess a kövivel:D mert szörnyen várom. Imádtam te nő!

Puszil is ölel Oriett!

***

Szent Este előtt 5 nappal

Minden Karácsony utolsó hetében történt. A zsúfolásig tele lévő bevásárlóközpontok, és az égből folyamatosan hulló fehér pelyhek. Persze mindezt New-Yorkban. Apát meggyőzve, végre egy olyan helyen töltjük az ünnepeket, ahol tényleg karácsonyi a hangulat, és nem a tengerparton napozó mikulássapkás lányok töltik be a látóköröm. Olyan volt az egész mint egy valóra vált álom, és más nem is számított csak, hogy megtaláljam a tökéletes ajándékot, megfőzzük a vacsorának valót, majd együtt koccintva a fa alatt megöleljük egymást, ahogy még régen tettük.

Miközben az utcákat róttuk arra lettem figyelmes, hogy apa folyamatosan hátra fele fordul, morogva a telefonján nyomogat valamit, végül pedig betuszkolt egy éppen következő üzletbe. Szélnek eresztve, odébb tolt, hogy válasszak magamnak valamit. Egy esedékes fehérnemű üzletben voltunk, így nem voltam biztos benne, hogy pont ilyen ajándékot szeretnék apámtól kapni, de mivel az idegeivel se akartam játszani, tettem a jó kislányt. Kiviharzott az üzletből, majd eltűnt a szemeim elől. Mivel nem válaszolt a " Mi ez apa", vagy a "Mi történik" kérdéseimre, kezdtem kicsit bepánikolni. Azok az idők jutottak az eszembe, mikor bujkáltunk Carlosszék elől, és mindig csak az egyik napról a másikra éltünk. Nem akartam ezt az érzést újra feleleveníteni magamban, így az eltűnése után pár perccel utána mentem, de a Liberty Streeten minden várt, csak épp arra nem voltam felkészülve ami elém tárult. A szőke - most épp hullámos - lobonc, a világos krém bunda, és az a szokásos nyávogás ami mindig is az idegemre ment. Két kezét széttárva ordibált apámmal, aki épp nyugtatni próbálta. Én mint egy árnyék csak álltam mögöttük, és még a lélegzetemet is vissza tartottam. A helyzet annyira abszurd volt, hogy az agyamnak kellett jó pár másodperc mire realizálni tudta a dolgokat.

- Te tényleg ennyire hülye vagy ? - kérte számon a sápadt bőrű nő, mire csak egy legyintést kapott.

- Nem fog soha rájönni, ha most fogod magad és szépen eltűnsz innen. Különben is, hogy találtál ránk ?

- Az legyen az én dolgom - szórt szikrát a szeme. - De Harry nem adja fel, addig nem nyugszik míg meg nem találja a lányod!

- Leszarom Stylest, és jobban tennéd ha inkább azzal foglalkoznál, hogyan kerülj vissza az életébe. Nem akarom ismét Lisa közelében tudni. Az az ember, 10 éve kirabolt egy bankot, ahol az én pénzem feküdt. Azzal, hogy élete szerelmét halottnak hiszi, és ezt mind nekem köszönheti, már egy jó érzést kelt bennem. Vissza kapta azt a fájdalmat, amit én anno éreztem.

- Te a pénz miatt sajnálkozol, ő egy emberi élet miatt.

- Nehogy most legyél az igazság embere Mercédes! Te is csak egy műanyag Barbie baba vagy.

- Lehet, hogy több hatalmad van, de egyedül fogsz maradni, úgy mint én. Mert te is csak egy szerencsétlen elbaszott ember vagy! - ordított ahogy csak a torkán kifért, és az emberek figyelmét csak egyre jobban felkeltette.

- Húzz a fenébe! - förmedt rá apám, mire erőt vettem magamon, és kiléptem az árnyékot adó búvóhelyemből. Amint mind a ketten észre vettek, egy perc alatt csendesedtek le, és az arcukra mind kettőjüknek kiült az a sápadtság, amit akkor látsz, ha horrorfilmet nézel, és az egyik szereplő épp meglát valami halott szellemet rohangálni a sötét szobában. Pont ez a megrémült fehérség ült ki az arcukra.

- Megmagyaráznátok mi folyik itt ? - kértem számon őket, de egyikük se tudott egy szót se kinyögni. Apám hitetlenkedve meredt rám, majd Mercédes volt akinek egy vigyor ült ki a képére, és megköszörülve a torkát megszólalt.

- Igen Rodriguez, kérlek magyarázd el a lányodnak mekkora egy szemétláda vagy!

Egy mélyről jövő sóhaj hagyta el apám száját, majd a kezemért nyúlt, de elhúztam még mielőtt megfoghatta volna. Kérlelő szemeivel pillantott rám, és azt suttogta : gyere, menjünk.

De nem akartam elmenni, nem így, hogy nem tudom mi a fene folyik körülöttem. Mivel láttam, hogy apából egy kukk sem fog kijönni, így afelé a személy felé fordultam akinek most a kezében volt minden ami számított.

- Úgy látom apád nem az igazság embere... - nevetett fel.

- Nyögd ki, mi folyik itt! - morogtam, mire beletúrt a hajába, és belekezdett.

- Apád nem kevés összeget ajánlott fel nekem, évekkel ezelőtt, azért, hogy elintézzem az életed. Mármint, hogy elszakítsalak Harrytől. Tudod nekem ő volt az első igazi szerelmem, így csak örülni tudtam, hogy végre a közelében lehetek, és vissza csábíthatom. De kislány ... - az arcom felé nyúlt, és egy kósza hajtincset arrébb tűrt. - Nagyobb hatással vagy rá mint gondoltam, és titeket talán még a halál se tud szétválasztani.

- Látod! - széttártam a kezem, jelezve, hogy még is külön vagyunk.

- Styles azt hiszi, hogy halott vagy még is hisz még benne, hogy veled lehet. Nekem már csak elhiheted. Nem egyszer próbálkoztam nála, az elmúlt hónapokban. Keresd meg, és éljétek le a hátralévő időtöket.

- Jobb ez így - nyögtem ki. - Csak bajt hoztam az életébe, nincs rá szükség, hogy ismételten halál közeli élményben legyen részünk.

- Te tudod kislány - a vállamra tette a kezét, és megszorította azt. - Én befejeztem.

Mercédes elsétált, én pedig magamra maradtam egy hazug apával, és rengeteg gondolattal a fejemben.

 Szent Este előtt 3 nappal

- Nem is fogsz most hozzám szólni Elisabeth? - kért számon, miközben a tv-t kapcsolgattam a hotelszobában.

- Nem szándékozom.

- Hidd el csak jót akartam, hogy újra együtt legyünk. Anyád halála után olyan egyedül voltam...

- Egy szót se anyáról! - förmedtem rá, majd felálltam és a kávézó asztalra vágtam a távirányítót. - Hogy tehettél ilyet! Felbérelni valakit, hogy szakítson el egy olyan embertől aki igazán szeretett. És én még tőled vártam a segítséget.

- Én segítettem. Nézd csak meg, újra együtt vagyunk.

- Majd nem meghaltunk! Egy elcseszett család vagyunk, és te vagy a legelcseszettebb tagja. Bár csak soha nem jöttem volna vissza! - kiviharzottam a szobából, felkaptam a táskám, és a kabátom.

Az emberek az utcán úgy mentek el mellettem, hogy szinte rám se hederítettek. Úgy éreztem magam mint egy megcsapzott kutya, aki csak kóborol, és nem találja a helyét. Nem volt értelme már semminek, és elvesztettem az optimista látásomat is. Szürke volt minden. Az emberek mind üresek, és magányosak voltak. Hiába a karácsonyi hangulat, ha nincs kivel megosztanod a szereteted.

Szent Este

- Hagyj békén! - ordítottam ki a szobámból, amit szerencsémre még betudtam zárni, még mielőtt bejött volna. Fújtatva csapkodni kezdtem, és arra gondoltam mennyivel jobb lenne, ha Harry most itt lenne és a puha csókjaival elterelné a figyelmem. Lenyugtatna, s édes dolgokat suttogna a fülembe, vagy épp a szokásához híven elég perverz megnyilvánulásokat. De nem érdekelne, mert ő itt lenne, és csak ez számít. Egyre jobban kezdtem felcseszni az agyamat, és tudtam, hogy ennek így itt nem lesz vége. Szükségem volt pár szem nyugtatóra, de az elmúlt két napban beszedtem az öszeset. Tudtam, hogy karácsony napján kevés az esélye, hogy bármit is nyitva találok, de muszáj volt kiszabadulnom az utcára. Mivel sikerült kicsit paranoiásnak lennem, így mindent megtettem annak érdekében, hogy ne ismerjenek fel. Felvettem a legmelegebb bőrdzsekim, és egy fekete kalappal kombináltam. Annyira belehúztam az arcomba, hogy pont ne legyek senkinek se felismerhető, és úgy szelhessem végig az utcákat, hogy azt higgyék csak egy árny vagyok. Így, hogy Mercédes ilyen könnyen megtalált minket, ez nem lehet nagy dolog Carlosszéknak se. És nem tudom, hogy az elmúlt egy évben mi játszódott le odaát.

Lassú léptekkel mentem a betonon, és aligha jöttek velem szemben emberek. Az utca csöndes volt, talán egy kicsit túlságosan is, de nem bántam. A fejemben mindent kizártam, és egy mély levegőt vettem. Lehunytam a szemeim, élveztem ahogy a hideg New-Yorki szél az arcomba vág. A kellemesnek hitt pillanatot hirtelen egy erős fájdalom szakította ketté. Kipattantak a szemeim, és a fájó ponthoz kaptam a kezem. A vállam zsibbadó érzése végig terjedt az egész karomban, és az ütés hatására amit mértek rám, kicsit meginogtam.

- Ne haragudj, nem akartam - kapott utánam két erős kéz, én pedig megrémülve rezzentem össze a hang hallatára.

- Nem, semmi gond - motyogtam vissza, és próbáltam minél előbb kikecmeregni az illető karjaiból. Legszívesebben futásnak eredtem volna, de a bizsergető érzés amit kiváltott a jelenléte, annyira kellemes volt. Anno mindennap átélni ezt, sokkal jobb volt, mint mostanában annak is örülni ha a szél arcon csap. A kalap miatt maximum csak a hangomat ismerhette fel, de nem találgattam tovább, muszáj volt egyszer egy olyan lépést is hozni, amitől legszívesebben inkább elfutnál. Lassan emeltem rá a tekintettem, és a kíváncsian csillogó zöld szempár hirtelen váltott valami teljesen más színűre, és még az arcmimikájából se tudtam rájönni mit is érez most.

- Ez lehetetlen - motyogta elhalóan, én pedig az alsó ajkamat rágcsáltam ahogy egyre feszültebben éreztem magam.

Egy szót se tudtunk kinyögni, csak ott álltunk egymással szemben a kihalt utcán, körbe öleltek minket az égből hulló hópelyhek, és a lélegzetünk meglátszódott a levegőbe. A kalapom felé nyúlt, és óvatos mozdulattal emelte le rólam. A másik kezével végig simított az arcomon, egészen a hajamig. Az érzésre le kellett, hogy hunyjam a szemem, legalább vissza tartottam vele a kiszökő könnycseppjeimet. Úgy ért hozzám, mint egy porcelán babához, de nekem ez nem volt elég. Túl múlékonynak tűnt, valami erősebbre volt szükségem ahhoz, hogy tudjam valóban itt áll előttem, és nem csak egy délibáb ami kápráztatja a szemem.

- Harry, én ... - fogalmam sincs mit akartam kinyögni, de muszáj volt megszólalnom, a csend már így is kőkemény volt köztünk.

- Ne mondj semmit kérlek - azzal a lendülettel a tarkómnál fogva magához rántott, és kérés nélkül a számba furakodott. Az elmúlt egy év összes fájdalmát, és hiányát belesűrítettük, és úgy nézhettünk ki mint két kiéhezett fiatal, akik most érnek egymáshoz először. Karjaimat a nyaka köré fontam, és olyan erősen húztam magamhoz, hogy még a levegőt is kipréseltük kettőnk közül. Erős karjai körbe ölelte a derekam, s nem engedett el.

Nem kérdeztünk, egyikünket se érdekelte már a múlt, vagy épp hogy mi történt akkor. Az se miért kerültünk ide, vagy hogy mi célból bolyongtunk az utcán. Az a perc volt fontos mikor egymás karjaiban lélegeztünk, ajkaink össze tapadtak, a szívünk pedig egy ritmusra vert.

Minden szenvedés tova repült azzal, hogy újra rátaláltam, és most már tudtam az összes kétségem a jövőnkkel kapcsolatban csak buta gondolatok voltak. Biztos voltam benne, hogy őt nekem teremtette a sors, és bármi is jön majd még az utunk során, együtt legyőzzük.